Magyar edző vs. külföldi tréner

Sokan tudják rólam, hogy szeretek a Manchester United mesterére, Alex Fergusonra utalni, hivatkozni. Nyilván nem nehéz kitalálni, hogy a példaképemnek tekintem. Miért? Mondhatnám, hogy azért, mert évtizedek óta ott van az élvonalban, a legeredményesebb edzők között. Nekem azonban van szerencsém személyesen is ismerni a Bajnokok Ligájának szakértői csapatából, ahol több éven át dolgoztunk együtt. Minden szava, mondata, hozzászólása ül. Egyetlen téves következtetése nem volt még. Keveset beszél – nem úgy, mint a maga kedves stílusában és spanyol mentalításával Rafael Benítez -, de mindig súlya van annak, amit mond. Úgy tud játékossal beszélni, foglalkozni, ahogy senki más – csontig, velőig hatóan és rendkívül lényeglátó. Mesélek egy jellemző történetet. Egyszer egy fontos mérkőzésen – jogosan - kiállították a középhátvédjét. Minden edző tudja, hogy ez egy kulcsposzt, s ebben a helyzetben százból kilencvenkilencen ordítottak volna a pályát elhagyó játékossal. Ferguson oda sem figyelt rá, azzal volt elfoglalva, hogyan szervezze át a csapatot, hogy a hiányt valahogy pótolni tudja. No persze tudom, hogy egy nappal később a hibázó játékos megkapta a büntetését. De akkor, abban a pillanatban nagyon jól tudta, hogy felesleges energiát pazarolni olyanra, amin úgysem tud változtatni, inkább arra figyelt, hogyan oldja meg az előállt helyzetet.

"Ma is az a helyzet, hogy egy külföldit jobban engednek kibontakozni"

Rajtam kívül nyilván számos magyar „rajongója” van Alex Fergusonnak, s ez fel is veti bennem azt a kérdést: mit rontottunk el mi, magyar edzők? Úgy látom, sajnos nagyon elfajult a magyar futballedzők megítélése. Nehéz is erről írni. Úgy tűnik, a honi közvélemény csodát lát a külföldi trénerekben, ezért is szorgalmaztam annak idején, Lothar Matthäus Fehérvárra hozatalát. Valahogy a „magyar edző” titulus olyan gátakat épít fel az ember körül itthon, amelyet lebontani igen nehéz, s így a közönség bizalmát is nehezebben lehet kivívni. Nálunk régebben egyenesen divat volt az edzőbe rúgni: minél szellemesebben tudott szidni minket valaki, annál nagyobb terjedelmű megjelenésre számíthatott a médiában. Ma is az a helyzet, hogy egy külföldit jobban engednek kibontakozni. Ha egy itthoni elkövet két hibát, másnap már nem kell tovább edzenie a csapatot. A külföldiek esetében viszont nagyobb a tolerancia. Mindennek az lett a következménye, hogy a honi trénerek rettegnek, beszűkültek és arra vannak kihegyezve, ki és hogyan határoz a sorsáról – legyen az vezető, játékos, vagy éppen a média - és aszerint „forognak”. Így aztán nagyon kevés magyar tud annyira stabilan teljesíteni, hogy aztán más bajnokságokba is kijusson, vagy sikeres legyen. Mindemellett ott van a menedzserek kérdése: az edzőknek, ugyanúgy, ahogy a játékosoknak, lehetnek menedzsereik, akik „nyomják” az embert. Persze csak abban az esetben, ha leteszed a megfelelő összeget. Egy alkalommal, amikor Kuvaitban voltam szövetségi kapitány, felhívott egy belga menedzser, hogy lehetőségem lenne egy jól menő görög csapatnál edzősködni. A fizetés 14 ezer dollár havonta, de abból 4 ezret vissza kell adni… Nyilván van olyan, aki ezt bevállalja, én nem tettem, sem akkor, sem máskor. A jelenség eredménye az, hogy olyan edzők „forognak a csúcs alatt”, akiknek egyáltalán nem lenne ott a helyük.