VidiBlog anno 1984-'85 - Minden kezdet nehéz

Nem lehet azt mondani, hogy a Videoton játékosok kitörő örömmel fogadták volna a nyáron a hírt, miszerint szeptemberben, az UEFA Kupa első fordulójában éppen a Dukla Prága lesz az ellenfelük. Elvégre a 63 ellenfél jelölt között szép számmal akadtak gyengébb csapatok is. Kis szerencsével kifoghattak volna mondjuk egy máltai, luxemburgi, vagy ciprusi együttest is. A Videoton kívánság- listáján a prágaiak nem lettek volna az első harminc között.

Volt a kalapban vagy húsz olyan csapat, amelyet biztosan kiverünk, ha találkozunk — kesergett Májer Lajos. — A Dukla nem tartozik közéjük. Ez a mi szerencsénk...

— Járhattunk volna rosszabbul is, mint a győriek, akik rögtön a Manchester Uniteddel akadtak össze — vigasztalta csatártársát Szabó József, aki akkor még álmában sem hitte volna, hogy az angolokkal utóbb a Videotonnak is lesz egy kis dolga ...

Egy szó, mint száz, a sokszoros bajnok Dukla Prága átkozottul kemény ellenfélnek ígérkezett. A csehszlovákokkal szemben amúgy is kevés babér termett a közelmúltban a magyar labdarúgóknak. Igaz, kupacsapatainknak nagyjából mindegy volt, kivel játszanak: rendszerint úgy elverték őket, mint a kétfenekű dobot.

Vérmes reményei látszólag a Videotonnak sem lehettek, noha a kulisszák mögött valami már készült. A fehérváriak ugyanis a nyáron csoportgyőztesek lettek az Intertotó Kupában, méghozzá százszázalékos eredménnyel, majd a spanyolországi túrán is kivágták a rezet. Persze, hasonló részsikerek korábban is előfordultak. A Videoton azonban ezeket a lehetőségeket tudatosan a tapasztalatszerzésre igyekezett fölhasználni, nem pedig kellemes nyári időtöltésre. Eddig inkább az utóbbira akadtak példák.

Akár a kereskedelemben, a labdarúgásban is létezik bel- és külföldi piac — mondta, már a kupadöntő után Kovács Ferenc, a Videoton edzője. — Mi a hazai piacon a tavalyi harmadik helyünkkel bizonyítottunk. Megmutattuk, hogy méltóak vagyunk a külföldi megmérettetésre is. Az Intertotó Kupában és a spanyol túrán tulajdonképpen az exportképességünket igyekeztünk ellenőrizni. Minden lehetőséget megragadtunk, hogy különböző stílusú ellenfelekkel szemben fölmérjük, hol tartunk, min szükséges finomítanunk.

S a piackutatás kecsegtető eredménnyel zárult. A portékánk, azaz a játékunk megfelelő minőségűnek látszott.

— Ezek után, erőnk ismeretében az UEFA Kupában is jó szereplésre törekedtünk. Arra természetesen egyikünk sem gondolt, hogy egészen a döntőig el tudunk menni, de a csapat megfelelően föl volt vértezve. Reméltük, hogy a tőlünk telhető maximális teljesítménnyel nem vallunk szégyent, bárkivel is kell megmérkőznünk. Első ellenfelünket, a Duklát háromszor is megnéztem magamnak. Harcos, kemény csapat, egy sor jó játékossal, de mire szembekerültünk, olyan volt előttem, akár a nyitott könyv. Csupán azon kellett tömi a fejem, mit játsszunk ellenük.

Nos, a székesfehérvári közönséget a bemutatkozó mérkőzésen cserbenhagyta a szimata. Mindössze nyolcezren gyűltek össze szeptember 18-án a Sóstói stadionban, hogy megnézzék, mire megy a Vidi a jó hírű Dukla ellen.

Igaz, ami igaz, keservesen nehéz meccs volt. Aki látta, aligha következtethetett volna ebből a későbbi szuperprodukciókra. Hja, minden kezdet nehéz ...

A csehszlovákok, rutinos kupacsapat módjára a hagyományos idegenbeli taktikát követték. Valósággal elbarikádozták a kapujukhoz vezető utakat és a „szögesdróttal’’ sem spóroltak. Ha meglódult valamelyik fehérvári csatár, nyomban csattogtak a bokák. Negyed órába sem telt, hogy a napnál világosabbá váljék, a mokány, temperamentumos Rada (ő volt az, aki az EB-selejtezőben két gólt lőtt a világbajnok olaszoknak) és a sok nagy csatát látott Fiala vezérelte prágai védelemnek nehéz lesz gólokat rúgni. Legalábbis annyit, amely megnyugtató előnyt jelentene a visszavágóra. Sőt, félórányi elkeseredett, meddő küzdelem után már csak azt kérdezgették a szurkolók, hol van az az egy ici-pici gólocska? És mind sűrűbben pislogtak Szabó felé...

A gólkirály, fehérvári „B”-közép egyik kedvence tudta a kötelességét. Csongrádi beadásánál egy pillanatra elméláztak a védők és ennyi bőségesen elegendő volt a közép- csatárnak. Mielőtt a hátvédek észbe kaphattak volna, azonnal kapura lőtt vagy 10 méterről. Stromsik, a Dukla válogatott kapusa estében még belekotort valahogy lábbal a labdába, de védeni nem tudott. Nem volt éppen szépségdíjas találat, a labda alig döcögött be a hálóba, de ha hazai gólról van szó, az ember ne legyen válogatós ...

— Mindig csodáltam Gerd Müllert az ilyen csúnya kis gólokért — mondta később a Videoton mesterlövésze. — Eszembe sincs hozzá hasonlítani magam, hiszen Müllerhez fogható befejező csatár azóta sem jelentkezett, hogy a jó öreg Gerd szögre akasztotta a focicsukát. Bámulatos volt a gólérzékenysége, mindig ott tűnt fel, amerre a labda pattant. A látványos, nagy gól persze szebb, mint a kicsi, de a legeslegszebb mind között a meccs sorsát eldöntő gól.

Márpedig a Dukla elleni annak bizonyult...

Persze, ez a mélyen szántó bölcsesség csak így leírva és főként utólag látszik magától értetődőnek. Akkor, bent a pályán sem Szabó, sem a többi játékos nem tudhatta még, mi van megírva a sors nagy könyvében. A Dukla például egyáltalán nem esett kétségbe a Videoton góljától. Szépen játszotta tovább a maga szigorúan fegyelmezett, racionális játékát, mindössze annyi változtatással, hogy ettől fogva időnként egy-egy szélvészgyors rajtaütéssel is megpróbálkozott. S hajszálon múlt, hogy ki nem egyenlített...

Mindössze négy perccel a befejezés előtt Vizek — talán a legnevesebb csehszlovák futballista — szemfényvesztő cselekkel tisztára játszotta magát, lőtt, de Koszta, a Videoton gyakorlatilag újonc kapusa kiütötte a labdát. Csakhogy pontosan a befutó Vána elé, aki a kapu torkából megmagyarázhatatlan módon nem a hálóba, hanem a kapufára bombázott. Ha ez bemegy, talán mindennek vége. Esetleg már a prágai visszavágón kilyukad az út feneke, ahogy a sport egykori nagy tisztelője, Jack London mondta volna.

Koszta János így emlékezik vissza jelenésére: — Disztl Peti sérülése miatt az első három bajnoki meccsen én védhettem. Nem is ment rosszul, viszont mire elérkezett a kupameccs ideje, Péter gyakorlatilag meggyógyult. Egy kicsit féltem, hogy a Dukla ellen a „Mester” inkább őt állítja be. Nagyon megörültem, amikor mégis engem választott. Kutya kötelességem volt, hogy kihúzzam kapott gól nélkül. Á 86. percig minden a legnagyobb rendben ment. Már éppen kezdtem föllélegezni, amikor hirtelen ott termett a kapum előtt Vizek és megeresztette azt a nagy lövést. Gyilkos erejű bomba volt, szép, hogy egyáltalán bele tudtam’ ütni. A földön fekve tehetetlenül kellett néznem, hogy éppen Vána elé pattant a labda. Legföljebb három-négy méterről célozhatta meg az üres kaput, szerencsére túlságosan is helyezni akarta. Mit mondjak, mázsás kő gördült le a szívemről, hogy elhibázta.

Nyert tehát a Videoton, de csöppet sem meggyőző módon, inkább véres-verejtékesen. Ráadásul úgy látszott, a Dukla Székesfehérváron csupán szoros eredményre törekedett, erejét valójában a visszavágóra tartogatja. Őszintén szólva ez az 1:0 igencsak soványka előnynek tűnt. A kétségek alighanem az arcomra lehettek írva, mert Fejes Gábor, a csapat technikai vezetője, a hajdani válogatott hátvéd a vállamra csapott: — Fogadjunk, hogy továbbjutunk! A mai csapat tele van nyerő emberekkel, akik mindig akkor hozzák ki magukból a maximumot, amikor a legjobban kell. Prágában is nyerünk, vagy legrosszabb esetben döntetlen lesz!

Könnyű annak, aki olvasni tud a jövőben...

 

/részlet Posch Ede - Sipos József: A Videoton nagy napjai című könyvéből/