A Videoton semmi esélyt nem adott a PSG-nek

A franciák legszerencsétlenebb edzője

Az első beszélgető partner Georges Peyroche, a Paris Saint Germain edzője. Fokról fokra vált egyre fáradtabbá. Párizsban még vidáman feszített a kispadon, egészen Szabó első góljáig. Székesfehérvárott egynapos szakállával, lobogó nagy hajával, kialvatlan szemeivel már nem tűnt derűlátónak. "Néhány hete Kispesten azt mondtam, mi jutunk tovább. Régen ért ekkora csalódás, pedig a profik világában nem egyszer kaptam már leckét a kudarcokból. Kezdem azzal, hogy én hol hibáztam? Segítőimmel nem mértem fel jól a Videoton erejét. Melléfogtunk, s emiatt nem volt valós a kép, ami összeállt. Pedig volt videofelvétel a meccsekről, edzésekről, saját jegyzet és rengeteg más csatornán érkezett információ. Nyugodtan össze lehet tépni és a papírkosárba dobni. Én vagyok a legszerencsétlenebb francia edző..."

A három felvonás rendezője

"Három mérkőzésből hármat nyertünk, állítom, ha szerdán nem szól közbe a köd, öt gól a vége. A vendégek kifulladtak, padlón voltak a második félidőben. Úgy fogadták a páratengert, hogy az külön tanulmányt érdemelne. Érezték: elkerültek egy újabb kínos kudarcot. A Paris SG-nek vigyáznia kellett már, hiszen tekintélyét a bajnokságban es a kupában nagyon megtépázták. Nem tagadom, kicsit ideges voltam. A csapat úgyszintén. Abban biztos voltam, jobbak vagyunk mindenben, de azt is tudtam: az új lehetőség feldobja az ellenfelet. Az 1-0 szoros eredmény, de lehetett volna akár 4-1 is a javunkra. Ám most nem ez a fontos. Hosszú távú hazai és nemzetközi tervünk egy fontos részét megvalósítottuk. A csapat bizonyította, tud nemzetközi szinten is eredményesen futballozni." - nyilatkozta a mérkőzés másnapján Kovács Ferenc vezetőedző.

Májer, akiért egy zsák pénzt is adnának

Májer Lajos nagyot alakított a három találkozón. Remekül cselezett, ördöngösen bűvölte a labdát, egyszerűen nem tudták tartani. A góloknál főszereplő volt, szerző és előkészítő. Úgy villogott, mint hajdanán az ifi-válogatottban azon a bizonyos svájci UEFA-tornán 1975-ben. Annak lassan tíz éve már. Ez a mokány szélső, mintha most váltaná be azokat a jóslatokat, amelyek akkor vele kapcsolatban elhangzottak. Amikor Párizsban edzője lecserélte, olyan vastapsot kapott, amilyenre ritkán akad példa a nemzetközi mérkőzéseken — idegenben. Fehérvárott ugyanúgy élt a pályán. Ha hozzákerült a labda, pánik uralkodott a vendég védelemben. Amikor félbeszakadt a második találkozó, mérges volt. Majd szétrobbant. Megállították, amikor még úgy játszott volna. A harmadik, immár mindent lezáró összecsapás után felöltözve, a pálya szélén állt és várta az újságírói kérdéseket. Jó tíz percet diskurált a Népsport újságírójával. Közben az öltözőépület bejárata előtt százak kiáltották a nevét. A franciák is róla áradoztak. A legvérmesebbek egy zsák pénzt is megadtak volna azért, hogy a párizsi csapatban láthassák. Borellihez, a klub nagy tekintélyű elnökéhez is elérték a hangok. Rejtélyesen mosolygott.