November vége: a győzelem napjai

Negyven éve: az emelkedés kezdetén

Negyedik élvonalbeli idényét taposta 1971 végén a Vadásztölténygyárból lett Videoton, és bár az őszi eredmények még nem ígérték, de ez lett az addigi legsikeresebb, hiszen a 7. helyet szerezte meg a klub a bajnokság végén. Ezzel pedig elindult a markáns, az ellenfelek által is tisztelt csapattá válás útján, amihez nyilván tiszteletre méltó eredmények kellenek elsősorban: nos, a Vidi innentől 11 éven át mindig a mezőny első felében végzett! Még fiatal vidéki klubként megbirkózott a „felnőtté válás” nehézségeivel, olyan remek játékosoknak is köszönhetően, mint például Wollek Tibor, akit azért emelünk itt ki, mert a negyven évvel ezelőtti idényben ő volt a házi gólkirályunk 11 találattal. És az 1971. november 28-i mérkőzésen is betalált a Tatabánya ellen, másik gólunkat pedig Szalmásy Tamás szerezte (2-0). Mosolygós lett tehát a november vége, szerencsére ebből tradíciót csinált később a Vidi.

Harminc éve: idegenben, győztesen

Párhuzamba állítható a harminc évvel ezelőtti novemberi zárszó a mostanival, amennyiben nehéz idegenbeli meccs várt a mieinkre, akkoriban a fővárosban vizitálni ritkán jelentett győzelmi esélyt. De Szentmihályi Antal csapata legyőzte a Bp. Honvédot Kispesten, később ez a bravúr az UEFA-kupa döntős gárdának sikerült. A maiaknak nem kell mondani, milyen nehéz Kispesten nyerni a Vidinek, lassan történelmiként értékeljük, ha összejön. Akkor, 1981. november 28-án ez Novath és Palkovics góljával sikerült (2-1), jegyezzük meg, a Vidi kezdőjében 10 ember már ott volt a későbbi európai menetelés részesei közül! A Rába ETO nagy szezonja volt ez amúgy, Verebesék maguk mögé utasították az összes vetélytársat, így minket is, a „szokásos” 4. helyünkön végeztünk (zsinórban harmadszor). És két ponttal előztük meg a Honvédet, vagyis ez a győzelem akár döntő jelentőségűnek is tűnhet.

Húsz éve: amikor csak az egyik „Dottore” örülhetett

Hatalmas érdeklődéssel várt rangadóval zárult az 1991-es őszi szezon Fehérváron: a Burcsa Győző edzette, akkor már 12 meccse veretlen Vidi a bajnoki címvédő, természetesen abban a szezonban is favoritnak számító Kispest-Honvéd ellen játszott a Sóstón. Felfokozott volt a várakozás, a kispestiek már akkor sem számítottak túl népszerűnek errefelé, hiába volt az edzőjük a néhány évvel korábban Fehérváron is beugró Mezey György, és játszott a középpályájukon a Vidi-nevelés Halmai Gábor. Őszintén szólva nem emlékszem, Mezey doktor már akkor is emlegették-e „Dottoreként”, de arra igen, hogy a Vidi elnökét, dr. Brávácz Ottót igen… A piros-kékek igazi csikócsapatot alkottak, és 12 ezer őrjöngő néző előtt fel is tették a koronát őszi teljesítményükre, hiszen Németh Zoltán nagy szabadrúgás-góljával és Takács Lajos második félidő eleji ziccerével nyertek (Németh a saját kapujába is betalált, de belefért). Euforikus volt a hangulat, az is olyan meccs volt, amiért érdemes szurkolónak lenni – és ezen az sem változtat utólag, hogy az idény végén a Honvéd végzett előrébb.