"Húszéves siófoki gyerekként csak tátottam a számat"

Először is nagyon boldog születésnapot kívánok! Hogy telnek a napjaid?

Köszönöm szépen a köszöntést. Jól vagyok, próbálom fitten tartani magam. Az egészségem és a családom is rendben van, lekopogom.

Idén már 40 éves a legendás UEFA-Kupa-menetelés, melyre nagyszabású rendezvénysorozattal emlékeztünk. Szerinted mi volt a titka annak a csapatnak?

Épp a minap beszélgettem egy barátommal, hogy már ennyi év eltelt és még mindig ezt a sikert ünnepeljük, mert sajnos nincs másik csapat, aki azóta ilyen magasságokba ért volna. Ez a menetelés persze nagyszerű volt, de el kell ismerni, hogy hihetetlen szerencsénk volt szinte végig. Kezdve a Dukla Praha elleni párharctól, ahol Koszta Jani remekül védett, de említhetném a Zseljeznicsar elleni utolsó perces gólunkat is, amivel a döntőbe jutottunk. A szerencse mellett összetartó, egységes brigád voltunk egy nagyszerű edzővel. Kicsit olyan, mint az idei BL-döntőbe jutott Inter, ahol nagynevű sztárok nincsenek, de érezni, hogy nagyon együtt vannak és az edzővel is megvan az összhang. Az egység volt a mi titkunk is.

Az 1984/85-ös UEFA-sorozatban két párharcban kaptál komolyabb szerepet. Az első a Paris Saint-Germain elleni odavágó, ahol 4-2-es győzelmet arattunk. Mi maradt meg benned erről a meccsről?

A kiutazástól kezdve az egész zseniális volt. Húszéves siófoki gyerekként csak tátottam a számat minden pillanatban. Nagy dolog volt, hogy egyáltalán Párizsba mehettünk, aztán ott volt a stadion. Már nem is emlékszem pontosan, miért lettem kezdő, csakhogy az egész mérkőzés szenzációsan alakult, 4-0-ra is vezettünk. Aztán mikor a meccs végén bementünk az öltözőbe, mindenki lehorgasztott fejjel ült a hajrában bekapott két gól miatt. Bejött Kovács Feri bácsi és nincs rá jobb szó, elküldött minket a fenébe (nevet). Azt mondta, ha maguknak a mérkőzés elején valaki azt mondja, nemhogy döntetlent, de győzelmet érnek el, mit szóltak volna? Szóval tessék ünnepelni, örülni ennek az eredménynek. Szerencsétlenségükre a reptéri sztrájk miatt nem tudtunk egyből hazajönni, további két napot kellett eltöltenünk Párizsban (nevet). Még a magyar nagykövetségre is meghívtak bennünket, az is nagy élmény volt.

A másik párharc, ahol fontos szereplő voltál a Manchester United elleni csata. Miként éltétek meg, hogy Gordon Strachan, Bryan Robson, Mark Hughes vagy épp Jesper Olsen állt veletek szemben?

Én ezt fiatalként akkor igazán fel sem fogtam. Burcsa Győző vagy Csongrádi Ferenc, akik már válogatottak voltak és játszottak nagy stadionokban, biztosan többet érzékeltek ebből. A kinti meccsen óriási teher volt mindenkin. Emlékszem, kaptam egy labdát és mire fölnéztem már négyen vettek körül. Azt se nagyon tudtam, kivel vagyok (nevet). De ezt mindannyian elmondhatjuk a manchesteri mérkőzésről, talán kétszer mentünk át a félpályán. A hazai visszavágón pedig nem volt veszítenivalónk. Ismeretlen kiscsapat voltunk, senki sem várta el a továbbjutást. Úgy voltunk vele, hajtunk, küzdünk és megnézzük mire lesz elég. Lőttünk egy szerencsés gólt, és a későbbiekben is velünk volt Fortuna, mert az angoloknak voltak helyzeteik. Elvergődtünk a tizenegyesekig, Disztl Peti megfogta, Vadász Imi belőtte, ami utána történt az pedig tényleg fantasztikus volt. Még most is megbizsergeti az embert.

Kovács Ferenc híres volt arról, hogy ragaszkodott az alapcsapatához, amin csak sérülés vagy eltiltás miatt változtatott. Okozott-e feszültséget ez az öltözőben a cserék között, akik szerettek volna többet játszani?

Biztos voltak olyanok, akik úgy gondolták, többre hívatottak, de ebből soha nem volt balhé. Nagyon egységes csapat voltunk ebből a szempontból is. Feri bácsinak megvoltak a kedvenc játékosai, de a kedvenc kispadosai is, én magamat is közéjük sorolom. Nagyon jó kapcsolatunk volt, mert hajtós srác voltam, aki ha nem is volt túl jó labdarúgó, a szívét-lelkét mindig beletette.

Az akkori szabályok szerint kevesen igazolhattak külföldre, csak Burcsa Győző tudta meghatározó külföldi pályafutásra váltani az akkori sikereket. Hogy éltétek meg, hogy ezt a lehetőséget elvették tőletek?

Ha őszinte akarok lenni, az UEFA-Kupában elért szép eredmény ellenére kevés olyan játékosunk volt, akire egy magasabb szinten lévő külföldi csapat rábökött volna, hogy na, te kellesz nekünk. Burcsa Győző játszott Franciaországban, Csongrádi Feri is jó zsugás volt, talán Disztl Petinek lehetett volna még esélye. Én fiatal voltam, nem foglalkoztam ezzel, bár egyszer majdnem disszidáltam. Már a nagy siker után voltunk, amikor a téli szünetet egy németországi barátomnál töltöttem és lett volna lehetőségem a helyi másodosztályú csapatban játszani. Sokat gondolkodtam rajta, végül hazatértem.

Ha külföldön nem is játszottál, négy év után a Ferencvároshoz igazoltál, ahol szintén szép sikereket értél el.

Valóban voltam magyar bajnok és kupagyőztes is, de többre becsülöm a négy fehérvári évemet. Sokkal jobban szerettem ezt a társaságot, ma is rendszeresen találkozunk, míg a Fradihoz nem is nagyon mentem vissza, amióta abbahagytam.

A 80-as évek közepén az UEFA-Kupa szereplésnek hála eljutottatok Párizsba, Manchesterbe, Madridba. Nyilván nem turistának mentetek, de körül tudtatok nézni ezekben a nagyvárosokban?

Családi körben is sokszor szóba került, hogy én már voltam itt, voltam ott, aztán kérdezik, hogy mit láttál; mondom semmit (nevet). Leszálltunk, irány a szálloda, majd a stadion, aztán vissza a szállodába. Szarajevóra például emlékszem, tényleg szép hely volt. Leszálltunk, gyönyörű idő volt, másnapra aztán leesett a hó. Illetve Párizsban, ahogy már említettem, a reptéri sztrájk miatt hosszabb időt tölthettünk el. Annál több emlékem van viszont az edzőtáborokról. Szarajevóba is visszamentünk a következő évben, voltunk Spanyolországban is, akkor jobban szét tudtunk nézni. Az edzőtáborokat azért is szerettük, mert nagy csibészek voltunk és akkor tudtunk seftelni (nevet).

Mesélj erről egy kicsit, hogy zajlott ez?

Én siófoki zsivány gyerek voltam, ott nőttem fel, ismertem mindenkit, a tehetőseket is. Amikor megtudták, hogy utazunk külföldi edzőtáborba, már írták is a listát. Volt egy diszkós barátom, neki kazetta kellett. Hoztam vagy ezer kazettát, 45 forintért vettem, 90 forintért eladtam, megkerestem 45 ezer forintot pár nap alatt, miközben 4 ezer volt a fizetésem. Ebből vettem az első autómat, egy 126-os kis Polskit. Később rendszeresen kijártunk Bécsbe is, akkor még nem volt autópálya, jó 5-6 órás út volt és hordtuk haza a szajrét. Teljesen más világ volt, mi így kerestünk pénzt.

A Real Madrid idegenbeli legyőzését követő fehérvári ünneplés tényleg meglepett titeket?

Abszolút. Arra se nagyon számítottunk, hogy egyáltalán valaki vár majd bennünket, nemhogy több ezren. Mikor nézem a tévében mondjuk egy Barcelona bajnoki ünneplését, ahogy végig haladnak busszal a városon, eszembe jut, hogy a mienk is ilyen volt, persze kicsiben, de érzésre ugyanaz. Nem is nagyon emlékszem, hogy tudtunk busszal behajtani a Velence Szálló elé, aztán föl az erkélyre. Zseniális volt. Igazán a következő évben fogtam fel, mikor korán kiestünk a nemzetközi kupából, mit is vittünk véghez.

Egy szomorú aktualitás maradt a végére; a Vidi 25 év után kiesett az első osztályból. Követted az eseményeket?

Nem nagyon nézek már NB I-es mérkőzéseket, nem vagyok benne úgy a fociban, mint anno. Így is rossz volt látni, ami történt, a fehérvári foci többet érdemel. Ha nem is követem már úgy a futballt, a kiesés engem is megérintett.

Vaszil Gyula 1964. május 31-én született Siófokon. Szülővárosában ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival, majd innen került 1982-ben Székesfehérvárra, ahol 1986-ig futballozott, és tagja volt az UEFA-Kupa-döntőig jutó Videotonnak is. 1986 és 1993 között az FTC labdarúgójaként kétszer nyert Magyar Kupát, és egyszer magyar bajnokságot.