Evandro: Ha nagy klubban játszol, nem gondolhatsz magadra!

A 9-es mezt te választottad?

Gyerekként nem, akkor a posztom szerint osztották rám, lehettem volna 9-es és 10-es. Az előbbi jutott, azóta ragaszkodom hozzá. Eddig szerencsém volt, mindig megkaphattam a csapataimnál.

Akkor valamelyik legendás 9-esnek nem volt szerepe benne? Mondjuk Ronaldónak?

Csak annyiban, hogy szeretnék megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket a híres csatárok által viselt mez támaszt. Tudom, megvan a varázsa ennek a számnak, és a szurkolók elvárják, hogy egy kilences gólokat lőjön.

Afrikából indultál, ahol a közvélekedés szerint szegénységből, utcáról vezethet az út felfelé a futballnak köszönhetően.

Az biztos, hogy gyerekként nekünk nem volt lehetőségünk klubokban focizni, Angola fővárosában, Luandában az utcán játszottunk. Ha valakire felfigyeltek, az bekerülhetett egy csapatba. Hétéves koromig éltem ott, akkor költöztünk a családdal Portugáliába. Édesapám futballista volt, vele mentünk, aztán, amikor Portugáliában lejárt a szerződése, úgy döntött, hogy a családjához költözik, Angliába. Akkor voltam kilenc éves.

Még gyerekként kontinenseket, országokat jártál meg. Melyik volt a legmeghatározóbb?

Portugália. Ott reggel elmentem otthonról, egész nap játszottam az utcán, és akkor mentem csak haza, amikor anyám este eljött megkeresni. Anélkül még éjszaka is fociztam volna… Mindig a fociban éltem. Az apám és két nagybátyám is profi játékos volt, két másik nagybátyám pedig félprofi. Van egy bátyám és egy hatéves húgom, ők most Angliában élnek.

Ezek szerint még gyerekként játszottál Afrikában, Portugáliában és Angliában is. Ezek teljesen különböző stílusok. Melyik a sajátod?

Tudatos játékossá Angliában váltam, az angol stílust tanultam meg, ez alapján mondhatnám, hogy ”angol játékos” vagyok. Viszont Magyarországon más poszton játszom, mint ott, ezért kicsit más stílusban is. Angliában egy agresszívabb szerepkörben használtak, itt kicsit keverem az angol és a portugál iskolát, a Vidiben így tudok hasznos lenni. Korábban center voltam, most másféle mozgást igényel a játékom, de hát a mai futballban már csak a sokoldalú játékosok élnek meg.

Angliáról beszélünk, de valójában le is szűkíthetjük Manchesterre, hiszen a Unitednél voltál, gondolom, az a meghatározó. Kiválasztottak?

Igen, miután két évig a Walsallban játszottam. Tizennégy évesen kerültem az MU-hoz, ahol hatalmas verseny van azért, hogy valaki esetleg a felnőtt csapatba kerülhessen. Rengeteget kell tanulni magából a futballból, de azt is állandóan, hogy mit és hogyan játszik a Manchester. Kicsi a sansz, hogy bekerülsz a nagyok közé, de amit ezek alatt az évek alatt tanulsz, az mindig a hasznodra lesz. Hogy tudatos légy, mentálisan is erős. Ugyanakkor figyelj az iskoláidra, mert a sport bizonytalan, másik lábon is állni kell. Életet meghatározó tapasztalatok ezek.

És alighanem az is, amit a legnagyobb sztároktól leshettél el. Mi az, amit ők tudnak, amitől legendává válik egy Giggs, egy Scholes?

Mentálisan erősebbek, mint mások. Persze a tehetség, a technikai tudás is számít, a szerencse, kinek mi adataik. De a legnagyobbak tudják: amikor ekkora csapatban játszol, nem gondolhatsz magadra, a klubot képviseled, hivatás, amit csinálsz. Példaképek, és úgy is viselkednek. Számomra Paul Scholes volt a legnagyobb. De az is elképesztő volt, ahogy Cristiano Ronaldo dolgozott, akiről az emberek valójában nem sokat tudnak, mert sokkal több annál, amilyen kép él róla. Ő együtt létezik a focival.

Végül nem játszhattál együtt velük, ez mekkora csalódás volt?

Nagy, hiszen a juniorok közt ízelítőt kaptam, milyen igazi futballistának lenni, de azért teljesen más, ami a nagyok közt vár az emberre. És azért vagy ott, hogy egyszer elérd az első csapatot. Nem könnyű feldolgozni, ha nem sikerül, voltak barátaim, akik abba is hagyták emiatt a játékot. Én is csalódott voltam, de nem akartam abbahagyni. A család támogatott, édesanyám mögöttem állt és nem engedte, hogy feladjam az álmaimat.

És hogy sikerült továbblépni?

Szerencsére könnyen, mert lehetőség adódott visszatérni Portugáliába, egy óriási klubhoz, a Benficához, így ismét a barátaimmal játszhattam. Ráadásul ami a tradíciókat, a szellemiséget és elismertséget illeti, a Benfica olyan csapat, amely mérhető a Manchesterhez is.

Minden elfogultságunkkal együtt: a magyar mezőnyben nincsenek ekkora klubok, nagy váltás lehetett ezek után idejönni.

Még sokat akarok fejlődni, tanulni, ez úgy megy, ha játszom. Ez még csak a második évem, amikor felnőttek között, profi szinten bent vagyok egy csapatban, és tudom, hogy könnyebb volt bejutni, mint mindent megtanulva ott is maradni. Nagyon keményen dolgozom és tökéletesen megfelelő hely nekem most a Videoton. Egyébként is meglepődtem, mert szerintem nem annyira rossz a színvonal, mint sokan gondolják és mondják. Intenzív meccsek vannak, épp úgy, mint Portugáliában. Boldog vagyok, hogy a legutóbbiak jól sikerültek a csapatnak, kezdünk összeállni, megismerni egymást.

Könnyű volt az új környezethez, kultúrához alkalmazkodni?

A nyelv furcsa, nehéz. De sok mindenben hasonló számomra ez a hely Angliához, ahol egy kisebb városban éltem, Fehérvár emlékeztet rá. Én viszont nyitottabbnak érzem magam az angol embertípusnál, megpróbálok úgy viselkedni, hogy mosolyogjanak körülöttem. Nekem sem nehéz, mert jó helyen vagyok, a körülmények kiválóak, az akadémia például a legnagyobb angol klubokéval van egy szinten. A stadion is olyan, amilyet ott szerettem, nem hatalmas, közelebb vannak a szurkolók, érezzük a támogatásukat.

És ebben a stadionban győzte már le a Vidi a Manchestert!

Igen, hallottam róla, sőt, egy régi videón már láttam is összefoglalót arról a híres meccsről. A korábbi csapattársunk, Horváth Gabi édesapja mesélt róla, ő játszott akkor. A foci furcsa játék, sosem tudhatod, mi fog történni, így azt mondom, egyszer talán megint sikerül.