VidiBlog anno 1984-'85: Fair-play díjat a közönségnek

Az ellenfél pedig nem más, mint minden idők legdicsőségesebb klubcsapata, a hatszoros BEK-győztes, Világ Kupa első, húszszoros spanyol bajnok Real Madrid!

Nyílt titok, sokáig vitás volt, hol lesz a döntő. Sokan a Népstadion mellett kardoskodtak, nem kevés erős érvet fölsorakoztatva. Mások viszont úgy vélték, Székesfehérvárt, az előző mérkőzéseken forró hangulatot teremtő szurkolókat nem szabad megfosztani a kupadöntő élményétől. Szerencsére a vitában a lokálpatrióták kerekedtek felül.

Tény, hogy erre a mérkőzésre akár 80 ezer jegyet is el lehetett volna adni. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy talán még a Népstadion is kicsinek bizonyul. A Videoton SC sportirodáján szüntelenül csörögtek a telefonok. Az ország legtávolabbi pontjairól, sőt, külföldről újabb és újabb jegyigénylések futottak be. A kék színű, tetszetős belépőket órák alatt elkapkodták, noha több mint 35 ezret adtak ki belőlük. Az üzéreknek is jó napjaik voltak. Némelyik kétes hírű kocsmában a kreol bőrű, de aligha spanyol illetőségű szépasszonyok dupla, sőt háromszoros áron adták tovább a jegyeket. Mégis boldog ember volt, aki legalább így hozzájuthatott.

Érdekes, a hihetetlen várakozáson, a törhetetlen szurkolói optimizmuson mit sem rontott, hogy a Videoton — szinte mondani sem kell — a Real Madrid ellen sem tudott a legjobb összeállításban kiállni. Csongrádi térdműtéte után épphogy megkezdhette az óvatos edzéseket, Májer még mindig sérült volt, Szabó pedig sárga lapjai miatt nem játszhatott. Csatárok híján a fehérvári csapatnak legföljebb szikrányi esélye maradt a győzelemre. A szurkolók azonban mégis rendíthetetlenül bíztak a sikerben. A Videotontól a döntőig vezető hosszú úton megszokták az erőn felüli, csodával határos hőstetteket.

Tudjuk, hogyne tudnánk, a sportban végképp nincs jogosultsága a feltételes módnak. De azért a történtek ismeretében hadd kockáztassuk meg; egy csipetnyi szerencsével egészen másként alakulhattak volna a dolgok. Például, ha Madridban lett volna az első mérkőzés, és a Videoton nem kényszerül csatárok híján támadni . . . Vagy — ne legyünk telhetetlenek — nem 0:3, hanem csak 0:1, vagy 1:2 Székesfehérváron az eredmény. Mert a Videoton más felfogással, a Machester United ellen bevált taktikát követve valószínűleg képes lehetett volna a 0:0 körüli, szoros eredményre.

Mintha Kovács Ferencnek is valami hasonló járhatott volna eredetileg a fejében. A mérkőzés előtti sajtótájékoztatón szó szerint a következőket nyilatkozta: „Az a fő célunk, hogy ne kerüljünk olyan hátrányba, amit teljes csapattal be ne tudnánk hozni Madridban”. Akkor ezt a mondatot a helyzethez illően jóféle akasztófahumornak véltük. Pedig lehetséges, hogy ő valóban komolyan gondolta...

— A legkomolyabban — erősítette meg már a madridi visszavágó után a föltevést. — Az első mérkőzés előtt a szokásosnál is többet gondolkodtam, mit kellene játszanunk. A Real Madridot nem tudtam a szokott módon föltérképezni, a videofelvételek pedig nem nyújtanak biztos támpontot. Tanácstalan voltam, ráadásul Májer, Csongrádi és Szabó nélkül nem sok jót várhattam a támadójátékunktól. Megfordult a fejemben, hogy talán a legokosabb lenne, ha 0:0-ra játszanánk, hátha közben sikerül megint egy gólt találnunk. Végül elvetettem ezt a lehetőséget. A döntőben, hazai pályán illik nyerésre játszani. Szégyelltem volna ilyen hálátlan szerepre kárhoztatni a játékosaimat, akik a rossz előjelek ellenére is hittek a sikerben. Őszintén szólva, én is hiú vágyálomnak éreztem, hogy majd éppen Madridban tépjük ki a kupát a Real kezéből. Noha talán valóban ez lett volna a megoldás ...

A Videoton tehát elvállalta az íratlan forgatókönyv szerinti, nem éppen testre szabott szerepet. Májer és Szabó nélkül, csatárrá kinevezett középpályásokkal is nyerésre játszott a spanyol, argentin, NSZK-beli sztárokat fölvonultató Real ellen. Csakhogy a rutinos vendégcsapat éppen ezt várta, erre lett fölkészítve.

Amoro Amancio, a hajdani híres szélső megnézte a Honvéd elleni rangadót és nem volt nehéz fölfedezni a fehérváriak Achilles-sarkát. Látta, hogy a tartalékos Videotonnak mekkora kockázatot kell vállalnia, ha gólt akar szerezni, és mennyire érzékeny a nagy rohamozás közepette a váratlan ellentámadásokra. Mondott néhány udvarias mondatot a rangadó színvonaláról, a fehérváriak rokonszenves harcosságáról, majd amikor békén hagyták, sebtében a jegyzetfüzetébe firkantotta: „Kontrára kell játszanunk!” S ez a három szó eldöntötte az UEFA Kupa sorsát.

Pedig a Videoton igyekezetén ezúttal sem múlt semmi. Ha szívvel, akarással mérkőzést lehetne nyerni, döntetlennél rosszabb semmiképpen nem lehetett volna az eredmény. De a focit tudvalevőleg gólra játsszák. És góllövő, valódi csatár nem volt a fehérvári csapatban. Igaz, Burcsa és Vadász nemegyszer bebizonyította már, hogy a támadásokhoz is jól ért. Most is sűrűn tűntek föl a spanyol kapu előtt, de egészen más hátulról indulva helyzetbe kerülni, és megint más farkasszemet nézni a hadrendbe állt védelemmel. Különösen azzal a védelemmel, amelyet olyan nagyhírű, kiváló hátvédek vezérelnek, mint Camacho és a Beckenbauer stílusában játszó Stielike.

Megfelelő csapásmérő erő híján a Videotonnak nem maradt más választása, mint a kanadai hokisoktól ellesett taktika: lehetőleg folyamatosan a támadóharmadban, azaz a Real kapuja előtt tartani a labdát. Hátha sikerül legalább egy hibát kikényszeríteni.

A végzetes hiba jól fél óra elteltével be is következett. Csakhogy az ellenkező oldalon. .. Novath próbált újabb támadást indítani a saját térfeléről, de Gallego leszerelte. A sokszoros válogatott középpályás egy szempillantás alatt észrevette a túloldalon őrizetlenül felejtett Michelt. Harminc méterről lágyan odaemelte a labdát, és a fiatal játékos kapásból a hosszú sarokba bombázott. Olyasforma gól volt ez, mint amilyet Vadász lőtt a Zseljeznyicsarnak. Emlékszünk, húszból, ha egyszer sikerült így eltalálni. Hiába, ez a borongós szerda nem a Videoton napja, volt...

Tudjuk, a fehérváriak mindenáron nyerni akartak a hazai mérkőzésen. 0:1 után még elkeseredettebben kellett rohamozniuk. Gyakran nyolc-kilenc emberrel szorongattak, időnként percekig védekezésre kényszerítették nagyhírű ellenfelüket. Néha még az elegáns Stielike is kiesett szerepéből. Egyszer-egyszer olyan közönséges módon volt kénytelen menteni, messze elrúgva a labdát, akár egy falusi középhátvéd. A veterán Miguel Angel is bizonyíthatta klasszisát némelyik veszélyes lövés és fejes hárításával. Az egyenlítő gól azonban csak nem akar megszületni. A tizenhatosnál telepített spanyol élő sövényt lehetetlenség volt áttörni.

Kétségbeesés diktálta vakmerőségében a Videoton egyre nagyobb kockázatot vállalva támadott, s a királyi vad megérezte a lehetőséget. Éppen nekigyürkőztek volna a fehérváriak a megszokott huszáros hajrának, amikor Michel hirtelen tisztára játszotta magát a bal szélen, pontosan emelt középre, s a híresen nagy fejelő, az addig úgyszólván észrevétlen Santillana közelről a kapuba bólintotta a labdát.

Minden mindegy alapon tovább rohant a Videoton, a becsület kedvéért legalább a szépítést szerette volna kiharcolni. Nem sokkal a befejezés előtt még Csuhay közeli fejesét védte jókora szerencsével Miguel Angel, aztán az utolsó percben ismét gólt lőttek a spanyolok. Ezúttal az argentin válogatott Valdano vette be pontosan kijátszott támadás végén Disztl Péter hálóját.

Időközben rázendített az eső is, csak úgy zuhogott. Hiánytalanok voltak tehát a szomorújáték kellékei. Az óriási közönség azonban mindvégig kitartott a helyén, senki sem indult idő előtt haza. Szorongva vártuk, mi lesz a mérkőzés végén. Az esetleges füttykoncert {erre is lett példa nem sokkal később a Népstadionban...) mindent elronthatott volna. A szurkolók azonban tudták, mivel tartoznak a döntőbejutást feledhetetlen küzdelmekben kiharcolt csapatnak. Olyan éljenzés, tapsvihar kerekedett, amely még az égzengést is elnyomta. — Szép volt fiúk! —  harsogta a sok ezer torok, s a Videoton játékosai meghatott an köszönték meg a fair play díjra érdemes közönség nagyvonalú gesztusát. Valahol legbelül úgy érezték, most ismét rajtuk a sor. Ezt a dicsőséges kupaszereplést nem szabad vesztes csatával befejezni...

/részlet Posch Ede - Sipos József: A Videoton nagy napjai című könyvéből/