Szabó József a '84-es Vidi-Partizanról, a siker titkairól és a legendás mesternégyesről

Klubunk legendájával - aki jelenleg is a Vidi kötelékében dolgozik - felelevenítettük a 32 évvel ezelőtti történéseket, és szóba került a pénteki összecsapás is. 

- 1984-ben, az UEFA-kupa harmadik fordulójában azt a Partizant kapta a Vidi ellenfélnek, aki hatalmas bravúrral jutott túl az angol Queens Park Rangers csapatán az előző körben. Mi volt az első reakciótok?

Nem örültünk, amikor kiderült. Az akkori Jugoszlávia nagyon erős volt csapatsportágak terén, ráadásul a játékosokat és a szurkolókat is egy jó értelemben vett fanatizmus jellemezte. A Partizan az előző fordulóban nem kis bravúrt hajtott végre azzal, hogy az angliai 6-2-es vereség után 4-0-ra győzött hazai pályán a QPR ellen. Érthetően óriási önbizalommal jöttek, talán le is becsültek minket, és eszükbe sem jutott, hogy meglepetés érheti őket Sóstón. Bár azt is meg kell hagyni, hogy az előző két forduló után mi is kellő optimizmussal néztünk a mérkőzés elé, bíztunk benne, hogy továbbjuthatunk. Felfokozott várakozás előzte meg az összecsapást, bármerre is mentünk a városban, érezni lehetett az emberek szeretetét, hogy szurkolnak nekünk, izgulnak a csapatért. Nem véletlen, hogy 25 ezer ember jött ki, akik óriási hangulatot varázsoltak Sóstóra. Ha kimondjuk azt, hogy 5-0-ra nyertünk, azt is gondolhatnánk, sétagalopp meccset játszottunk, de ez egyáltalán nem így történt. A jugoszlávok keményen harcoltak, volt bennük csibészség, csíptek, rúgtak, haraptak. Mi azon a mérkőzésen 7 helyzetből 5-öt berúgtunk, ennyivel voltunk jobbak.

- Az öt találatból ráadásul négyet te lőttél. Jól emlékszel azokra a pillanatokra?

Nem nehéz feleleveníteni a négy találatomat, még ennyi idő után is élénken él bennem minden pillanat, minden gól. Már az első félidőben is támadólag léptünk fel, a 10. perc környékén volt is egy jól sikerült lövésem, ami még fölé ment. Két perccel később Burcsa Győző lapos labdáját Novath Gyuri át akarta venni, de elcsúszott a talpa alatt, én mögötte érkeztem, és jobb lábbal berúgtam. Ilyen a futball. Ez volt az első gól, ami talán annyira nem is volt kidolgozott helyzet, kellett egy kis szerencse és szemfülesség is hozzá. A félidőben szóba is került, hogy kellene még találnunk egy gólt, mert nagyon-nagyon kemény a meccs, nagyon jó az ellenfél. A második félidő aztán álomszerűen kezdődött. A 48. percben Májer Lajos elment a bal szélen, én pedig középen teljesen üresen érkeztem a labdára. Bár az ilyen helyzetek nagyon könnyűnek látszanak, de ettől féltem a legjobban, volt már rá példa, hogy fölé rúgtam 1-2 méterről, akkor azonban nem csúszott hiba a befejezésbe.

Hitetlenkedve álltak a jugoszlávok, de mi rátettünk még egy lapáttal.

A középkezdést követő második passzuk után megszereztük a labdát, és három vagy négy érintés után Vadász Imi előre ívelte a labdát, én fejjel megcsúsztattam, Burcsa Győző a tizenhatos vonalánál átvette, de lerántották, a játékvezető pedig 11-est ítélt! A büntető mindig lutri, ám mivel egyébként is én szoktam rúgni, nem gondolkodtam rajta, hogy elvállaljam-e. Bár a kapus eltalálta a sarkot, a labda az oldalhálóba érkezett, így nem érhette el. A harmadik gól után aztán 20 percig át sem jöttünk a félpályánkon, a levegőben lógott a szépítő találat, ami biztosan meghatározó lett volna a továbbjutás szempontjából, hiszen a 3-0 jó eredmény, de a 3-1 már közel sem az egy ilyen erős csapat ellen. Elszántan, gyakorlatilag tíz emberrel védekeztünk, én is a saját húszasunknál voltam folyamatosan. Nagyon beszorítottak minket jó ideje, amikor a tizenhatosunkról kifejeltük a labdát, Burcsa Győző elindította a bal szélen Novath Gyurit, aki kettőt tolt rajta, majd középre adta, én pedig egyedül érkeztem. Azért volt csodálatos ez a kontra, mert a félpályát talán, ha hárman léptük át. 4-0! Ez volt a kegyelemdöfés.

Ahogy a középkezdésre mentünk, beszéltük a többiekkel: gyerekek, most már nem kaphatunk gólt, ez már egy biztató eredmény!

És a csapat - bár nem voltak akkor mérőszerkezetek - átlagon felüli futásteljesítményt produkált. Minden egyes Partizan-játékosra két vagy három vidis ment rá, folyamatosan segítettük egymást. Nem ismertünk lehetetlent, így történhetett, hogy Májer Lajos megszerzett egy labdát a vonal mellett, mindenki arra várt, hogy beadja, de ő a rövid sarokba rúgta. Euforikus állapotba kerültek a szurkolók és mi játékosok egyaránt. Mindegyik mérkőzés felejthetetlen volt az UEFA-sorozatban, de számomra egyértelműen ez az első.

- Ezek után hangzott el az is, ha nem juttok tovább, akkor szögre akasztod a csukát…

Akkoriban az utánpótlás-épület emeletén volt a kék szalon, ahogy mi hívtuk. Minden meccs után családostól, gyerekestől oda mentünk fel, és ott beszélgettünk 1-2 órát. Borbély Pali bácsi volt az akkori Népsport tudósítója, és leült mellém. Kérdezgette, hogy láttam a meccset, mi a véleményem a továbbiakról. Akkor ejtettem el azt a mondatot, hogy ha innen kiesünk, akkor abbahagyom a futballt. Mit ad ég, másnap címoldalon hozta az újság ezt a mondatot. Nyeltem egyet, és nem gondoltam szépeket. Ráadásul Belgrádban a meccs előtti este behívtak minket a televízióba Kovács Feri bácsival és Csongrádi Ferivel. Amikor hozzám ért a riporter, az első kérdése az volt: tényleg abbahagyom holnap a futballt? Köpni-nyelni nem tudtam. Feri bácsi mentett ki, és azt mondta: persze, hogy abbahagyja a futballt, mert holnaptól pihenő, megtiltottam nekik, hogy labdába rúgjanak. Szabadságra mennek!

- Mennyire volt nehéz a belgrádi katlanban? A visszavágó első félidejében nem a tőletek megszokott szinten játszottatok. Az a hangulat, amit a Partizan-szurkolók produkáltak, ennyire meg tudta fogni a csapatot?

Belgrádban úton-útfélen hatot mutattak nekünk a szurkolók. Szentül meg voltak győződve arról, ha az angolok ellen sikerült a bravúr, akkor ellenünk is simán menni fog. És lássuk be, az első félidő után ez bizony benne volt a levegőben, hiszen 2-0-ra vezettek. Mindig azt szoktam mondani, ott, ahol 300 néző jelenti a hazai pályát, nem különösebben beszélhetünk ennek előnyéről. De ahol 50 000 ember szurkol egy csapatnak, ott már érződik. Ahogy nekünk is fantasztikus volt Sóstón a 25 000 szurkolónk támogatása, Belgrádban átélni, ahogy 50 000 ember ordít, nem egyszerű érzés. Ráadásul annyira fanatikusak voltak, ha ott a kezük közé kerülünk, szerintem szétszednek bennünket. Annyi öngyújtót és aprópénzt dobáltak be, hogyha összeszedjük, szép kis summa lett volna.

A Partizan-szurkolók megpróbálták belehajszolni csapatukat a győzelembe, félelmetes volt a hangulat.

Félidőben Feri bácsi azt mondta az öltözőben: ne majrézzatok, ne forduljon meg a fejetekben, hogy itt bármilyen probléma is lehet. Merjetek játszani, és akkor nem lesz semmi gond! Nem cseszett le bennünket, és ezzel le is vette a terhet a vállunkról. Ez látszott is a második félidőben. Bár az első öt perc még húzós volt, utána elkezdtünk játszani, és nem voltunk messze attól sem, hogy gólt, gólokat szerezzünk. De a biztos továbbjutás volt a cél, és ezt el is értük.

- Ahogy te is említetted, akkoriban kiemelkedően erős csapat volt a Partizan. Most hogyan látod, milyen ellenfele lesz a mai Vidinek a belgrádi együttes?

Jugoszlávia felbomlásával a tagállamokban megmaradtak a jó csapatok, akiknek óriási hagyományaik vannak. A mostani Partizan is jó játékerőt képvisel, meghatározó szerepet játszik a saját bajnokságában, és nemzetközi porondon is folyamatosan jelen van. Bár felkészülési mérkőzés lesz a pénteki, a pályán nincs barátság. Van egy ellenfél, akit le kell győznöd, ráadásul a környező országok csapatai ellen mindig presztízskérdés a győzelem. Én egy nagyon jó meccset várok. Mostanra összeállt a mi csapatunk is, kellő önbizalommal játszhatunk. Nyilván az eredmény másodlagos, de a futballista már csak olyan, hogy minden meccset meg akar nyerni. Ezt a meccset is meg kell nyernie a Vidinek, még ha nem is 5-0-ra. 

 

Szerző: Papp Brigitta

Fotó: vidi.hu

További hírek